Menedék a Bélkő lábánál

Ciszter templom Bélapátfalván

A Bélkő hétszáznyolcvanhat méter magas csúcsa a természetrajongókat bűvöli el. Szétnézhetnek a cementgyáráról nevezetes – ott élők egyáltalán nem rajonganak érte – Bélapátfalván, amely nevének egyik tagját egy tizenkettedik századi kun főúrtól, Béltől kapta, aki nemcsak megúszta a magyar előkelők által rendezett nagy mészárlást, hanem olyan nemzetséget alapított meg, amely gyorsan terebélyesedett. 1282-ben már övéké volt Mikófalva, s rájuk emlékeztet a hajdani Félbél (Bükkszentmárton) és Albél (Mónosbél) elnevezés is.

Azok járnak jól, akik Bélapátfalvától nem messze eső egykori cisztertemplomot és a hajdan szebb napokat látott monostort is felkeresik. Megpihenhetnek nyaranta a dús lombú erdőkkel koszorúzott völgyben, s közben vallatóra foghatják letűnt századok izgalmakban bővelkedő krónikáját.

Valaha, az erélytelenségről és fényűzésimádatról híres II. Endre országlása idején ebe az ősvadonba – akkortájt fák regimentje sorjázott egészen a hegy ormáig – aligha tévedt ember. Ez nem csoda, hiszen messze esett a forgalmas utaktól, a buján termő földektől, a kincses városoktól, a nagyurak ünnepségeinek hangos fészkeitől. Aki az akkori Bélapátfalva területén óhajtott megtelepedni, az jól tudta, hogy csak két keze munkájával keresheti meg kenyerét. A bencés rendből származó ciszterciták mégis ide jöttek, s gyökeret vertek ezen a frankföldtől oly távolinak tűnő tájon. Ezek a korunkban polihisztornak számító szerzetesek – olvastak, írtak, szántottak, vetettek, sőt építőmesterként is eredményesen tevékenykedtek – ott folytatták, ahol Franciaországban abbahagyták. Nem vonzotta őket a hivalkodás, idegen volt tőlük a főpapokra jellemző pompa és dőzsölés.

A háromkúti apátságot az a II. Kilit egri püspök hozta létre aki a hagyomány szerint rész vett az Aranybulla szövegének megfogalmazásában is.
Az alapító ünnepséget 1232. május 16-án, vasárnap tartották. Ezt követően azonban jöttek a dolgos hétköznapok. A rend tagjai tudásukat nem tartották kiváltságnak, nem őrizték olyan féltékenyen, mint a hatalomra törő egyházfejedelmek. Ők arra is készek voltak, hogy tapasztalataikat továbbadják azoknak, akiket akkortájt igen kevesen vettek emberszámba: az egri egyházi birtokok kisemmizett, adóktól sanyargatott parasztjainak. Meghonosították a szőlőművelést, talán szülőföldjük naparanyozta lankáira gondoltak ekkor. Halastavat is létesítettek, annál is inkább, mert e téren is magas fokú jártasságra tettek szert. Nem hajszoltak senkit munkálkodásra, hanem maguk dolgoztak, méghozzá az emberséges munkamegosztást bevezetve. A fiatalok – futotta erre erejükből – a földeken szorgoskodtak, az idősebbek pedig szerény berendezésű cellák hűvösében másolták az egyházi iratokat. Nyugalomra vágytak, de ez az óhajuk nem mindig teljesült, mert az aggasztó gondok-bajok már az első esztendőkben jelentkeztek, és később is egyre több nehézséggel kellett megbirkózniuk. A haza a nép létét fenyegető tatár lovasseregek errefelé is elkalandoztak, elűzve a megriadt, a mindig békét, az egymás iránti szeretet hirdető atyákat. Fortuna az elkövetkező évtizedekben sem kedvezett az akkori Bélapátfalvának.

Kun László uralkodása az egymással versengő főurak kemény összecsapásával járt. Tisztességet, gátlást nem ismerő katonáik a rablástól sem húzódoztak. 1289-ben ezt tették a monostorral is, s hogy ne hagyjanak semmiféle nyomot maguk után, felégették az egész építményt. Könnyen elképzelhetjük a kiperzseltek elkeseredését. A király is megértette veszteségüket, ezért kárpótlásul nekik adta a poroszlói sóvámot.

Ez a makacs gárda azonban nem adta fel. Az eltávozók, sírkertbe kerülők helyére mások álltak, örökölve tőlük nemcsak a sokoldalúságot, hanem a csak azért is kitartást, amely erőt adott ahhoz, hogy rezignáltan tűrjék az egymást váltó kegyurak szeszélyeit, folyvást megújuló követeléseit. Évszázadokon át serénykedtek itt nemzedékeik. Csak a mohácsi csatavesztés után nem hallani már róluk.

A bélapátfalvai monostor falai leomlottak, s a templomot is kedvére pusztította az idő. Egészen addig, amíg a XVII-XIX. század során helyre nem állították a megrongálódott boltozatrendszert, ekkor helyezték el itt a barokk oltárokat is. 1748-ban készült egyikük, a Szent Imre nevét viselő. Faépítményét és szobrait számon tartják  a művészettörténészek, olyannyira, hogy minden rangos szakkönyv megemlíti, hangsúlyozva átlagon felüli értékeit.

A bélapátfalvai templomban a látogatókat elbűvöli az, hogy milyen maradéktalanul harmonizálnak a különböző stílusjegyek. A XIII. századi francia hatást jelzi, s Árpád-kori atmoszférát sugall – többek között – a bazilikás szerkezet, a megvilágítás, a nyugati homlokzat hatszirmú ablaka, a díszítésével is térhatást keltő kapuzat, az egyszerűségével lenyűgöző templombelső. Ehhez a meghatározó légkörhöz alkalmazkodnak a túlzásokra igen hajlamos barokk díszítmények.

A bélapátfalvai monostor romjait 1964-65-ben tárták fel, s ekkor is titkok sorára derült fény. Itt minden az egykori szerzetesekre utalt. Megtalálták – többek között – a 700 év előtti vízvezeték darabjait, ezek az okos ciszterek sokoldalú tájékozottságát tanúsították. Szerényen éltek, de a kényelem és higiénia alapvető feltételeit azért csak megteremtették maguk. Nem másoktól várva segítséget, hanem önerőből.
Ezért emlékezünk rájuk elismeréssel, ha megcsodáljuk az üde zöld fák által óvott műemléket.